Érzések és emlékek

Süt a nap, én mégis fázok,
Belülről mardos a kín,
De nincs kihez fordulnom.
Csak magam vagyok.

Több ezer hang,
Mely aludni nem hagy,
Álmatlan éjszakákon
Egyedül vagyok.

Elhagyom ágyamat,
Mely egyben sírom is,
S mint őrjöngő vadállat,
Utamra indulok.

Haloványan süt a hold,
Fent vannak a csillagok.
S mint veszélyes ragály,
Magamban keresem áldozatom.

Betérvén egy házba,
Óriási csend fogad.
Bölcsőjében alszik a gyermek,
S mellette fáradt anyja.

Az első lépés mindig nehéz,
De ha túlléped a határt,
Nincs mi megállítson,
Tiéd az egész világ.

„Végezz vele, vagy ő végez veled!”
Így a kegyetlen hang,
Mely mindig ott van mellettem,
Sohase hallgat el.

„Miért?” súgom a semmibe,
Azonban nincsen válasz,
Ehelyett az anya felébred,
Szemében felismerés tüze ébred.

„Ő az enyém!”
Sugallják a szemek.
„Ha el akarod venni tőlem,
Előbb velem kell végezned!”

Kegyetlen mosolyra húzom a szám,
Magam se tudom, miért,
Kezem görcsösen fogja a pálcát,
S jöhet a nagy finálé.

Süt a nap, én mégis fázok,
Egyedül a halott házban,
Egyetlen társam az anya és fia,
Kik soha többé nem szólnak.

Hasogat a kín,
Lelkem darabokra esett,
„Innen már nincs visszaút!”
Súgja tükörképem.

Évek teltek el,
De a hideg nem hagyott el,
Szeretetnek, jóságnak, szerelemnek,
Rég nincs helye szívemben.

Gyilkolás, ármány, bosszú,
Ez az, ami nekem kell,
Ez az, ami évek óta
Táplálja lelkemet.

Az első lépést rég megtettem:
Elvetettem nevemet,
Voldemort lettem immár,
A gyilkos, az ádáz, a kegyetlen.

De valahol lent a mélyben,
Még él egy kósza emlék:
„Tom Denem” így suttogja,
De Voldemort rá már nem hallgat.

Hiába a sok csatlós,
Egytől-egyig halálfaló,
Gyáva férgek, rusnya népség,
Szívem mégis nyugodtabban dobog.

„Látod, nem vagy egyedül,
Rokonlelkekre találtál.”
Súgja a hang lágyan,
Mely egy jó ideje nem hagy magamra.

Hogy jutottam idáig?
Nagyon egyszerű:
Taposs, vagy etaposnak,
Ez az, amiért élünk.

Terved vidd végbe,
Bármi is az ára:
Sikoly, halál, öldöklés,
Ne legyen menekvés.

Azonban egy dologra jól vigyázz:
A sors kiszámíthatatlan,
Bármikor jöhet egy csecsemő,
Mely téged megállíthat.
Süt a nap, én mégis fázok,
Egy látomás aggaszt:
Nagy fény, és fájdalom,
Erőm lassan elpárolog.

Ártatlan, bájos szempár,
Gyermeki kacaj,
Azonban egy pillanat alatt
Mindent szétrombolhat.

Úgy élsz, mint egy csúszómászó,
Társaid mind elhagytak.
Pokoli kínok között vergődsz,
Egy gondolat van, mi vígasztal.

Én, Voldemort visszajövök egyszer,
Erősebben, mint valaha,
Kegyelmet nem ismerve
Szerzem vissza hatalmam.

Új cél lebeg előttem:
A fiút akarom holtan,
Hogy mindenki rettegve
Súgja nevem a homályba.

Ebben a pillanatban,
Mikor a téboly elül,
Pennát ragadok gyorsan,
Mielőtt szívem kihűl.

Írom e verset,
E sötét kripta mélyén,
Hátha valaki egyszer,
Kezébe veszi művemet.

Hiába írom versem,
Megnyugvásra nem lelek.
Legalább a varázsvilág tudja meg,
Mi nyomasztja lelkemet.

Egyszer érző lény voltam,
Sőt, egy igazi ember,
Azonban a sötétség elkapott,
Fénysugárra nem leletem.

Ne úgy gondolj rám,
Mint egy egyszerű gyilkosra,
Több vagyok én ennél:
Maga az áldozat.

Süt a nap, én mégis fázok,
Hiába a tűz, a meleg,
Szívem helyén nincsen más,
Mint egy egyszerű jégverem.